Történet

Az Egyesüléshez tartozó kiadók könyveinek kolofonjában olvasható: „az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja”. A dátum nem csupán a magyar könyvtörténetben számít ritkaságnak, hanem egész Európában is, hiszen a több mint 200 éves múltra rajtunk kívül csak egy könyves társaság tekinthet vissza, a Svéd Könyvkiadók Egylete, az is csupán három évvel korábban jött létre. Köztudomású, hogy akárcsak a magyar nyomdászatot, a magyarországi könyvkereskedelmet, majd az ebből kinövő könyvkiadást is döntő mértékben német anyanyelvűek, Ausztriából vagy Németországból bevándoroltak honosították meg. Az első tiszta profilú könyvkereskedő, a Kölnből érkező Maus Gellért 1748-ban kapott letelepedési és kereskedési engedélyt. Őt ugyancsak német származásúak követték: Müllner, Weingang, Strohmayer, Köpff, Pauer, Trattner, Lindauer, Benedikt és még hosszan sorolhatnánk. Közöttük egyetlen magyar név bukkan elő: Kiss Istváné, akinek a mai Március 15. téren, akkor Városház téren állott a könyvüzlete.

 

       A 18. század utolsó harmadában a hatósági iratokból és rendtartásokból pontosan kiolvasható, hogy a könyvkereskedést ekkor már önálló foglalkozási ágnak tekintették Magyarországon. A pozsonyi helytartótanács 1772-ben adta ki a könyvárusoknak szóló rendeletét, az „Ordo pro bibliopolis in Hungaria stabiliter manentibus”-t, amely olyan előírásokat tartalmazott, amelyek máig útmutatásul szolgálhatnának. A rendelet szerint könyvárusítási engedélyt csak művelt, szakirányú képzettséggel rendelkező személy kaphatott. Minimálisan hat éven keresztül kellett tanulnia, s dolgoznia egy hivatásos könyvárusnál. Legalább három nyelven kellett beszélnie, s négy évet kellett segédként szolgálnia egy könyvüzletben, s csak ezután a tanulóidő után nyithatott saját üzletet. S ami talán a legfigyelemreméltóbb: a könyvkereskedőnek vagyonos embernek kellett lennie, hogy kauciót tudjon letenni a vállalkozása elindításakor, ezidőtájt Pozsonyban pl. 500 forintot, ami akkoriban komoly summa volt.

 

       Ez a hatóság által megszabott rendtartás alapozta meg az első magyarországi könyves szakmai társaság létrejöttét. Tizenkét pesti székhelyű könyvárus – a közülük egyetlen magyar származású Kiss István elnökletével – Európában másodikként alapította meg a Pester Buchhändler Grémiumot, azaz a Pesti Könyvárusok Grémiumát. A társaság rendtartása szerint aki könyvárusítással akart foglalkozni, annak igazolnia kellett, hogy derék, becsületes életmódot folytat, s erről bizonyítványt is kellett felmutatnia, két évet hivatásos könyvárusnál kellett ledolgoznia, s igen jelentős tőkével is kellett rendelkeznie, legkevesebb 4000 forinttal. A grémiumot negyedévenként kötelező volt összehívni, s nem hallgathatjuk el, hogy fontos feladata volt a társaságnak, hogy jelentse, kik az illetéktelenek, akik engedély nélkül könyvet árusítanak, s kik azok, akik a szervezet tudomása szerint vétenek a cenzúra előírásai ellen. Nem feledhető, hogy az első magyar könyves társaság ugyanabban az esztendőben jött létre, amikor a magyar jakobinusokat lefejezték, ezért is érthető a hatóság erős politikai kontrollja. Ugyancsak nem írható a Pesti Könyvárusok Grémiuma javára, hogy szorgosan őrizték privilégiumukat, s komoly akadályt gördítettek azok elé, akik könyvárusítási engedélyért folyamodtak. A társaság egy esztendőben négy vásárt is szervezett Pest-Budán, s ezeken nagylelkűen hozzájárult ahhoz, hogy nem céhbeliek is árusíthassanak könyvet. A Pesti Könyvárusok Grémiumának utolsó elöljárója Lampel Róbert volt, az ő 1874-ben bekövetkezett halálával gyakorlatilag az első magyar könyves társaság működése is megszűnt.

 

       A grémium tagjai szinte kivétel nélkül külföldön is tartottak lerakatot, bizományosként tevékenykedtek Németországban és Ausztriában, a legtöbbjüket komoly üzleti kapcsolat fűzte az európai könyvkiadás egyik központjához, Lipcséhez. Szenzációszámba megy, hogy egy echte magyar könyvkereskedő, Horváth Károly Keresztély javaslatára alapították meg 1825. áprilisában, Lipcsében a Börsenverein der deutschen Buchhändler-t, a német könyvszakma tőzsde-egyesületét, amelynek megszületésénél egy másik magyar könyvkereskedő, Wigand Ottó is bábáskodott.

 

       A 19. század eleje óta volt érvényben Magyarországon az a gyakorlat, hogy a kiadó határozta meg az általa kiadott könyv bolti árát, s az árengedmény mértékét is. Ez a szokásjog egyetlen más árucikk esetén sem jellemző, az előállítók más terméknél nem írhatják elő a fogyasztói árat. A Gazdasági Versenyhivatal tíz évvel ezelőtt ezt a közel két évszázados könyves gyakorlatot ítélte el, úgy gondolván, hogy a piacgazdaságban a könyveseket nem illeti meg ez a jog.

 

       Kevesen tudják, hogy a magyar könyvforgalmazásban már az 1800-as évek eleje óta a bizományosi rendszer a meghatározó. A könyvárus többnyire visszáruzási joggal bizományba rendelhette meg az új könyveket, de élhetett a külön számlára történő, mai szóval fix vásárlással is. A kétféle vásárlási mód határozta meg az árengedmény mértékét. Míg a bizományosi rendszerben az árrés alig haladta meg a 20%-ot, fix vásárlás esetén az 50%-ot is elérhette. A bizományosi rendszerben az elszámolás évente egyszer, húsvét táján történt, ami azt jelentette, hogy a kiadó éves könyvtermésének java részét egy esztendőn át hitelezte a könyvárusnak. Ha figyelembe vesszük is, hogy egy-egy kiadó cég a jelenleginél kevesebb címet jelentetett meg, az éves egyszeri teljes elszámolás azt feltételezi, hogy a kiadónak jelentős tőkével kellett rendelkeznie. Ez a magyarázat arra, hogy szakmánkban miért alapvető fontosságú a megbízhatóság. A kiadónak a hatalmas kockázatvállalás miatt biztosnak kell lennie abban, hogy a kereskedőnek átadott könyvei árával az el tud számolni.

 

       Ha már a kiadók és a kereskedők kapcsolatáról beszélünk, nem feledkezhetünk el arról, hogy a tiszta profilú könyvkereskedelem kialakulása után nem sokkal létrejöttek a valódi könyvkiadói műhelyek is. Az első tiszta profilú könyvkiadót Hartleben Konrád Adolf alapította meg 1844-ben, s az ő példáját követték a magyar könyvtörténet legendás alakjai: Heckenast Gusztáv és Emich Gusztáv. Az ő saját nyomdával is rendelkező cégei váltak alapjává az első két nagy magyar kiadóintézeti részvénytársaságnak. Emich cégéből jött létre az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. 1868-ban, Heckenastéból pedig a Franklin Társulat 1873-ban.

 

       Lampel Róbert, a Pesti Könyvárusok Grémiuma utolsó elnökének halála után a magyarországi könyvkereskedelemben káosz uralkodott el. Varga Sándor, a magyarországi könyvtörténet jeles kutatója írja: a rendezett viszonyokat „szinte egyik napról a másikra váltotta föl az ’iparszabadság’, jó néhányan nyitottak könyvesboltot olyanok, akik nemcsak hogy a könyvkereskedelem elemi fogalmait, a kialakult szokásokat nem ismerik, de a legelemibb műveltségnek is híján vannak”. Ebben a helyzetben fogalmazta meg Aigner Lajos pesti könyvkereskedő, hogy országos hatókörű, szakmai elveken alapuló könyvkereskedők egyletét kell létrehozni, amelynek feladata: „A szakma érdekének képviselete, a magyar könyvkereskedelem méltóságának megőrzése befele és kifele, fölfelé és lefelé”.

 

       1878. augusztus 21-én, a pesti Lloyd palotában Magyarország 25 városából 43 könyvkereskedő (köztük 15 pest-budai) lapította meg az Aigner Lajos által javasolt alapszabállyal a Magyar Könyvkereskedők Egyletét. A társaság első elnöke Pfeiffer Ferdinánd lett, alelnöke Aigner Lajos és Rosenberg Sámuel (a Révai Testvérek néven ismertté vált nagynevű cég alapítója).

 

       Hogy röviden utaljunk a könyves társaság további sorsára, a Magyar Könyvkereskedők Egylete 1919-ben a német Börsenverein mintáját követve egy társaságban egyesítette a kiadókat és a könyvárusokat, Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete néven. A második világháború után az 1949-ben bekövetkezett erőszakos államosítás következményeként az Egyesületet első lépésben betagozták a Kiskereskedők Országos Szabad Szervezete Könyvkereskedők Szakcsoportjába. Ekkor veszítette el a szakma – önállóságával és önrendelkezésével együtt – székházát és káprázatosan gazdag könyvtárát. 1952-ben a diktatórikus hatalom a többi önszerveződő szakmai társasághoz, egyesülethez és alapítványhoz hasonlóan a könyvesek társaságát is betiltotta. Tizenhat esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az új gazdasági mechanizmus kínálta nagyobb szabadságnak köszönhetően a könyvesek 1968-ban újjáalakíthatták szakmai szervezetüket, a ma is használatos Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése néven s fokozatosan visszavették az államtól a szakmai önrendelkezés jogát, melyet az MKKE Társasági Szerződése már a politikai és gazdasági rendszerváltás előtt deklarált. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése volt az első a közép-európai országok között, amely 1988-ban megújíthatta – eredetileg 1912-es keltezésű – teljes jogú tagságát a Kiadók Nemzetközi Egyesületében, az International Publishers Association-ben. 1998-tól először társult tagként, majd 2001-től teljes jogú tagként nyertünk felvételt az Unió könyves szervezeteibe, az Európai Könyvkiadók Szövetségébe (Federation of European Publishers), valamint az Európai Könyvkereskedők Szövetségébe (European Booksellers Federation), ez utóbbiban szüneteltetjük tagságunkat.
A magyarországi könyvpiac publikációs és termelési értékének 92 %-át megjelentető és közvetítő cégek alkotta önkéntes társulást hazai, határon túli magyar, külföldi, s vegyesvállalati tulajdonú cégek alkotják, kiadók, könyvkereskedők, ügynökségek. Az MKKE-nek jelenleg közel 100 tagcége van.
A szervezet legfőbb döntéshozó szerve a tagcégek képviseleti joggal felruházott vezetőiből álló Taggyűlés. Az Elnökség 12 tagját, köztük az MKKE igazgatóját a Taggyűlés titkos szavazással választja meg. Az elnököt, az elnökhelyetteseket, s az Elnökség tagjait 3 éves időtartamra, az igazgatót 5 évre. A Taggyűlés ugyancsak titkos szavazással választja meg a Felügyelő Bizottság, valamint az Etikai Bizottság 5-5 fős grémiumát.